Prológus

Az íróasztalomnál ültem, és a naplómat írtam. Kislány korom óta vezetem ezt a füzetet. A dalszövegeimet is ebbe szoktam leírni. Minden érzésemet le szoktam írni, hiszen nem mindenre emlékszek majd, és jó ezeket megörökíteni. Egyetlen barátom, körülbelül ez a napló. Nem voltak soha nagyon barátaim, illetve volt… kettő. Nem azért, mert olyan visszataszító ember vagyok, csak egyszerűen nem. Ami, persze hiányzott az életemből. De fogjuk rá, hogy megvoltam. Talán azért nem, mert az egyik barátomba hatalmasat csalódtam, és azóta is fáj. Pasim volt 1, körülbelül 1 hétig, kemény mi?!

Kopogtak az ajtómon, majd anya lépett be és leült az ágyamra.

-          Naplót írsz? – nézett rám mosolyogva, mire bólintottam és becsuktam azt. Szerencsére a szüleim soha nem olvasgatták, mert megbíztak bennem, és amiket leírtam azokat ők is tudták, de azért örülök, hogy nem nézegették. – Audry, beszélni szeretnék veled valamiről – mondta anya nyugodtan, de én azért egy kicsit megfeszültem, mert ilyenkor nem sejtettem sok jót.

-          Miről? – fordultam felé a székemmel, ő pedig elmosolyodott, ami kicsit megnyugtatott.

-          Nem tudom, hogy mondjam… nem rossz hír, vagyis nem tudom. Lenne egy zenés tábor, ahova szeretném, ha elmennél – mondta anya, én pedig megnyugodtam és kivirultam. De éreztem, hogy ez nem csak egy tábor.

-          Milyen tábor? – kérdeztem.

-          Figyelj kicsim, ne akadj ki, jó? – kérlelt anya, amitől már amúgy is megijedtem. Megfeszülve vártam, hogy folytassa. Anya látta, hogy nem szólalok meg, szóval folytatta. – Ez a zenés tábor, egy olyan tábor, ahol egy banda lesz. Velük lesz 2 és fél hetes tábor – mondta anya, és egyből leesett… na, jó egy kis idő kellett.

-          Milyen banda? – kérdeztem gyomorgörccsel, anya tekintetéből pedig egyből leszűrtem, hogy ŐK. – Anya, ugye nem akarsz Harry bandájához küldeni 2 és fél hétre? – akadtam ki, és felálltam.

-          Ülj le! – utasított anya, én pedig szót fogadtam, bár alig bírtam ülve maradni. – Anne felhívott… Harry-vel beszéltek rólad, hiányzol neki és sajnál mindent, de tudja, hogy elrontotta. Anne mondta, hogy lesz ez a tábor ahol pár fiatal, és a fiúk lesznek. Együtt zenélnek, meg minden ilyesmi. És mondta, hogy menj el te is – fejezte be anya, és nem is tudom hirtelen, mit éreztem.

-          Anya, miért akarsz egy olyan táborba küldeni, ahol ott van Harry? Miért? Hogy még több fájdalmam legyen? És sajnálhatja is, mert elbaszta az egészet – mondtam idegesen, és már a könnyeimmel küszködtem. – Nem lennék képes 2 és fél hétig vele lenni. Tudod, hogy min mentem keresztül mikor elment.

-          Tudom, kicsim. Viszont azt is tudom, hogy Harry volt az egyetlen barátod, és csak benne tudsz megbízni, és csak felé vannak érzéseid, meg Gemma felé. Hidd el, hogy én is én Anne sem azt szeretnénk, ha neked fájna. De lehet, sőt… biztos vagyok abban, hogy ti ezt meg tudjátok beszélni. Neked akarok jót. És ha nem tetszik a tábor, bármikor hazajöhetsz – mondta anya. – Ha a végén azt mondod, hogy nem akarsz róla hallani, ígérem, hogy soha többé nem hozom fel őt, és nem beszélek róla. De lehet, hogy a végén még hálás leszel – fejezte be, és a mondatai után elgondolkodtam.

-          Gemma jön? – kérdeztem reménykedve. Anne, Harry anyukája és az én anyukám legjobb barátnők voltak már óvoda óta. Mikor felnőttek, összeköltöztek, aztán mindketten megházasodtak, és egy ikerházba költöztek, szóval külön, de mégis együtt. Anne terhes lett, először Gemmával, majd Harry-vel. Utána esett teherbe anya. Mióta megszületettem, ismerem Gemmát és Harryt. A legjobb barátnőm és barátom voltak. Minden egyes nap együtt lógtunk, együtt jártunk el nyaralni, meg minden ilyesmi. Tökéletes volt minden. 14 éves voltam, mikor Harry elment az X-Faktorba. Azóta nem láttam. Mi még abban az évben elköltöztünk London mellé, a szüleim új állása miatt. Gemmát se láttam azóta. Harry eleinte tartotta velem a kapcsolatot, ahogy Gemma is. Viszont Harry befutott, mára már a világ legsikeresebb bandájába tartozik… a One Direction-be. 2 év után megszakadt mindenféle kapcsolat közöttünk. Gemmával utána pár hónapig még telefonon beszélgettünk, de végül az is megszakadt. Nagy nehezen, de túl lettem az egészen. A hiányán. Rettenetesen hiányzott, hiányoztak. Soha nem voltam képes bízni senkiben, és senkire nem tudtam barátként tekinteni, mert nekem csak ők voltak… Lehet, hogy adnom kéne ennek még 1 esélyt.

-          Jó – vágtam rá, mire anya kikerekedett szemekkel meredt rám, de elvigyorodott.

Sziasztok! Itt a prológus, remélem tetszett! Ha tetszett, iratkozzatok fel. Véleményeket szívesen fogadok!