2.fejezet

Találkozás

Gemma feküdt az ágyon, miközben a telefonját nyomkodta, de mikor meglátott, eldobta azt és azonnal felpattant. Ahogy megláttam már könnyes lett a szemem.

-          Audry? – pislogott nagyokat, és az ő szemei is megteltek könnyel.

-          Igen – vigyorodtam el szélesen, és azonnal átöleltem. Akkor jöttem csak rá, mennyire is hiányzott.

-          Te hogyhogy itt? – kerekedtek el a szemei, majd letörölte a könnyeket az arcáról.

-          Hosszú, de Anne felhívta anyát, hogy jöjjek el, mert itt lesz a banda, és a szüleink nagyon reménykednek, hogy a mi kis hármasunk újra összeáll – hadartam el egy szuszra.

-          Jól látom, hogy te ezt nem igazán akarod? – kérdezte Gem.

-          Túl jól ismersz – húztam el a számat, majd leültünk az ágyra. Annyira fura volt, hogy újra ott volt velem, de mégis annyira megszokott, hiszen majdnem 15 évig velem volt minden egyes nap. – Nem az, hogy nem akarom, épp ellenkezőleg. Nekem is hiányoznak azok a napok és természetesen ti is, de hatalmasat csalódtam Harry-ben. Pont benne. Értem én, és akkor is értettem, hogy híres lett és a világ legjobb bandájában van, és sok a munka, de szerintem néha csak akadt volna 5 perce, hogy rám csörögjön. Tizenöt év mégiscsak 15 év… - mondtam szomorúan.

-          Igen, tudom, és nem értem, hogy Harry miért csinálta ezt, de volt egy idő, mikor minket is hanyagolt. Viszont örülök, hogy itt vagy, és adsz ennek és neki még egy esélyt – mondta Gemma, majd megölelt.

Jó érzés volt újra magamhoz közel tudni. Gemmával 2 órán keresztül beszélgettünk, hiszen volt miről…

Hangos nevetések szűrődtek be a szobába kintről.

-          Megjöttek – szorította meg a kezem Gemma. A szívem összeszorult, a gyomrom borsóméretűre zsugorodott és a torkomba akkora gombóc volt, hogy nyelni alig bírtam.

-          Micsoda? – kérdeztem Gemmától suttogva, de legszívesebben sikítottam volna.

-          Megjöttek – ismételte meg.

-          Gemma, én nem tudom… nem tudok belenézni a szemeibe, vagy beszélni vele, vagy bármi… - mondtam halkan, és a sírás fojtogatott. Gem felállt és bezárta az ajtót, majd visszaült mellém.

-          Audrina. Szedd össze magad. Tudom, hogy fáj, és hogy nehéz lesz a szemébe nézned, de erős vagy és sikerülni fog – mondta szigorúan.

-          Tudom, de… - kezdtem de megállított.

-          Kapd össze magad és menjünk ki. Nem kell most beszélned vele. Itt van két és fél hét, ráérsz – mondta, majd kiment a szobából.

Gyorsan rendbe hoztam magam, majd én is kimentem. Az udvaron már kint volt az 5 srác, a gyerekek pedig körülöttük ugráltak. Azonnal felismertem Harry-t, bár máshogy nézett ki. Hosszabb haja össze volt fogva. Mintás inget és fekete nadrágot viselt, amit egy csizmával dobott fel. Furcsa volt őt így látni, mert az emlékembe még mindig az a kisfiú volt jelen. Édes mosolya viszont egyáltalán nem változott úgy, ahogy csillogó szemei sem. Gemma, Dave mellett állt, így oda sétáltam hozzájuk. Pár perc múlva Dave szólt a srácoknak, hogy üljenek le. A srácok a gyerekek mellé ültek le. Harry is épp ült volna le, mikor rám pillantott, és konkrétan lefagyott. Kikerekedett szemekkel figyelt engem, én pedig csak álltam, és mélyen a szemeibe néztem és bevallom, meg akartam őt ölelni, de mégse tettem, mert haragudtam rá, méghozzá nagyon. Pár másodperc múlva már mindketten törökülésbe voltunk, és bár a többiek beszéltek, mi csak egymást figyeltük. Nem tudtam levenni a szemeimet róla, kizártam a külvilágot, és csak rá figyeltem. Ahogy belenéztem szemeibe, ugyanazt a csodát, varázslatot éreztem, mint régebben. A következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy mindenki felkelt és elindult valamerre.

-          Mi történik? – néztem Gemmára, aki mosolyogva figyelt engem és testvérét.

-          Faágakat kell gyűjteni, csoportokba megyünk az erdőbe – mondta Gemma, mire bólintottam.

Minden felnőttet beosztottak egy csapatba, úgyhogy én is elindultam a hozzám kijelölt három gyerekkel, és bár nagyon próbáltam, de egyáltalán nem tudtam százszázalékosan odafigyelni. A gondolataim csak is Harry körül forogtak. Gyorsan összeszedtem én is pár faágat, majd visszamentünk a táborhoz és összeraktuk egy kupacba azokat. Gemmával visszamentünk a szobánkba, amíg a gyerekek és a srácok tüzet csináltak.

Ő elment zuhanyozni, én pedig kiültem a ház előtt lévő lépcsőkre és a naplómba kezdtem el írni, de nem tudtam sokáig, mert valaki lehuppant mellém. A szőke hajú fiú volt a bandából.

 - Szia, hát te? – néztem rá mosolyogva, majd becsuktam az ölembe lévő füzetet.

 - Szia – mosolygott rám. – Láttam, hogy egyedül ülsz itt, úgyhogy gondoltam idejövök. Amúgy Niall vagyok – nyújtotta a kezét.

 - Én Audrina, de inkább csak Audry – mondtam, majd kezet ráztunk vigyorogva. Niall szerintem pont egy olyan ember, aki azonnal megmosolyogtat bárkit.

 - Már sokat hallottam rólad, Audry – mondta, majd lopva Harry-re nézett, aki szintén minket bámult.

 - És miket? Remélem jókat – nevettem.

 - Hát igen. Harry részletesen elmesélte a ti kis történeteteket – mondta. – És azt is elmesélte, hogy hogyan rontotta el a barátságotokat. Ma viszont teljesen sokkba volt, mert egyáltalán nem számított arra, hogy itt leszel – mondta Niall.

 - Az anyukája és az én anyukám legjobb barátnők. Szóval Anne felhívta anyut, hogy lesz ez a tábor, ahol itt lesztek, és hogy itt a helyem. A szüleink nagyon remélik, hogy összeáll a kis hármasunk – mondtam egy keserű mosoly kíséretében, mire Niall bólintott. – Úgyhogy gondoltam eljövök ide, és adok ennek még egy esélyt, bár nagyon haragszok Harry-re – húztam el a számat.

 - Értem – mondta Niall. – És köztetek volt valami? Mármint, Harry beszélt valami első szerelemről, de soha nem fejtette ki normálisan.

 - Mióta megszülettem a barátaim, aztán valami szerelemféle is volt Harry-vel, mikor 12-13 éves lehettem, de semmi komoly. Csak az érzés, tudod – mondtam mosolyogva, mikor beugrottak az emlékek. Niall-el egész sokat beszélgettünk, ő is mesélt magáról, a végén pedig rávágta, hogy most már én is a legjobb barátja vagyok. Sokat nevettem rajta és sokszor megmosolyogtatott, ami jól esett. Miután Niall elment, tovább írtam a naplómat mikor megint lehuppant valaki mellém.

 - Mi az Niall? – kérdeztem, fel sem nézve a naplómból.

 - Nem Niall vagyok – mondta az ismerős idegen rekedtes hangján, amitől a szívem gyorsabban kezdett verni, és a toll is megállt a kezembe. Hangja sokkal férfiasabb volt, de azonnal felismertem. Leraktam magam mellé a naplómat, majd felnéztem rá és majdnem elsírtam magam.

 - Harry – szólalt meg magabiztosan, legalábbis próbáltam annak hallatszódni.

 - Beszélhetünk? – kérdezte, és a szobájuk ajtajára bökött. Egy másodpercet sem tétovázva felálltam, majd az említett házba sétáltam. Amint beléptem azonnal megcsapott az a bizonyos kan szag. – Bocsi a kupiért – csukta be az ajtót, majd leült az egyik ágyra, én pedig leültem vele szembe.

 - Semmi gáz – vontam meg a vállam.

 - Nem tudom, hol kezdjem… - hajtotta le a fejét.

 - Mondjuk ott, hogy mikor felejtettél el – mondtam neki, majd elfordítottam a fejem.

 - Én? Nem… nem felejtettelek el – jegyezte meg remegő hangon. Nem mertem rá felnézni, mert tudtam, hogy ha sírni látom, akkor nem tudnám tartani a távolságot, úgyhogy inkább az ajtót néztem. – Nem is tudom, hol kezdjem – ismételte meg a nem sokkal ezelőtt elhangzott mondatát, én pedig csendben vártam, hogy folytassa. – Tudom, hogy elrontottam ezt az egészet – sóhajtott fel fájdalmasan -, és tudom, hogy már nem fogom tudni teljesen helyrehozni, és bevallom nincs rá mentségem. Sajnos – rázta meg a fejét szomorúan, majd miután rájött, hogy nem fogok megszólalni, folytatta. – De még mindig Te vagy a legfontosabb – próbált a szemembe nézni, de én továbbra is a gyönyörű ajtót pásztáztam, bár a szívem akkorát dobbant, hogy szerintem még Kínába is hallották. – És tudom, hogy soha nem kellett volna a karrieremet előbbre helyezni, mint téged, és ha tehetném, akkor megváltoztatnám ezt az egészet, szóval a válogatóra sem jelentkeznék, bár ezen már gondolkodni is kár, mert nem tudom visszacsinálni. Annyira felpörögtek az események és olyan sok munkánk lett hirtelen… Akkor is sokat gondoltam rád, de egy perc időm nem volt, hogy bármit is tenni tudjak. Aztán csak azt vettem észre, hogy már legalább fél év telt el, mióta utoljára kerestelek, és akkor fel akartalak hívni, csak belegondoltam abba, hogy mi van akkor, ha neked már új barátaid vannak, és elfelejtettél, vagy valami szóval nem mertelek – mondta, én pedig csak ezek után néztem rá.

 - Új barátok? – nevettem fel, Harry pedig bólintott. – Ugye tisztában vagy vele, hogy rajtatok kívül soha nem voltak barátaim? – kérdeztem.

 - Sajnálom, Audry. Nem így terveztem, de meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte.

 - Hazza… én szeretlek, mindig is szerettelek és ez a jövőben sem fog változni – sóhajtottam, ő pedig halványan elmosolyodott, ami picit megnyugtatott, és folytattam. – De nagyon fájt, mikor nem kerestél, aztán úgy voltam vele, hogy új életed lett, engem pedig elfelejtettél. Elhiszem, hogy megbántad. Örülök a sikereidnek, csak annak nem, hogy engem elhanyagoltál, de nem véletlenül vagyok itt – jegyeztem meg, majd felálltam és megöleltem. Meglepte tettem, de azonnal visszaölelt. Újra azt a furcsa érzést éreztem, mint régen. Tudjátok, mikor nincs más csak ő és biztonságban érzed magad, amit semmi nem árnyékol be, hanem felölel a mérhetetlen boldogság. – Haragszom még, de szükségem van rád, Harry – mondtam szigorúan, ő pedig csak mosolyogva átölelt.

 - Köszönöm, hogy adsz ennek még egy esélyt – mondta. Kinéztem és láttam, hogy a tűz már hatalmas lángokba áll kint.

 - Gyere, már kész a tűz – álltam fel Harry mellől, majd együtt sétáltunk oda a többiekhez. Gemma és a banda többi tagjai is mosolyogva figyelt minket. Odasétáltam a régi barátnőmhöz és leültem mellé. Nem kellett, hogy elmeséljem neki, mi történt ott bent, mert anélkül is tudott mindent. 

Sziasztok! Hát itt is lenne a második rész. Ha tetszett, iratkozzatok fel és írjatok véleményt. :)