12.fejezet

Sziasztok! Itt is az új rész, remélem tetszeni fog. Ha tetszett, akkor kommenteljetek, iratkozzatok fel. Köszönöm!:) Jó olvasást!

Ígérem

-          Jó reggelt – bújtam közelebb Harry-hez, mikor kinyitottam a szemeimet.

-          Neked is manó – puszilta meg a homlokomat a mellettem fekvő fiú, majd szorosan átölelt. Görcsbe rándult a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy már nem sokáig élvezhetem ezt. Nem akartam elszalasztani az egyetemet, mert egy nagyon jó helyre kerültem be, ahol azt tanulhatnám, amit szeretnék, de Harry-t sem szeretném itt hagyni. A kettő viszont nem összeegyeztethető, mivel Harry énekes és folyamatosan utazik, ahogy most is. Arra pedig semmi képp sem kérném, hogy adja fel az álmait, és költözzön velem el az egyetem mellé. Fogalmam sem volt mit kéne tennem, úgyhogy próbáltam kizárni a fejemből az egyetemmel kapcsolatos gondolataimat. Pedig nem zárhatom ki sokáig, mert nem sokára Szeptember. És még előtte elkell döntenem, mit akarok. Ha itt maradok, akkor csalódást okoznék a családnak, és magamnak is. Lehet, hogy életem lehetőségét veszteném el. Ha viszont elmegyek, akkor Harry-t hagynám magára, és azt egyikünk se viselné túl jól.

-          Baj van? – fürkészte az arcomat Harry, én pedig mosolyogva megráztam a fejemet.

-          Nem, csak kicsit fáradt vagyok – „hazudtam”. El fogom neki mondani, de még nem most.

-          Ma még van délután egy koncert, utána pár nap szünet – jelentette be vigyorogva.

-          Megyünk valahova? – néztem fel rá csillogó szemekkel.

-          Haza – mosolyodott el.

-          Tényleg? – húztam fel a szemöldökömet.

-          Igen. Anya már hiányol nagyon, úgyhogy gondoltam kicsit hazamehetnénk és akkor minden szülő vágya, ki lenne elégítve – mondta, aztán egyszerre nevettünk fel.

-          De mi már nem ott lakunk – mondtam neki.

-          Tudom, de anyukád most a régi házatokba van, hogy ne kelljen külön lennünk meg ilyesmi – mosolygott.

Örültem is, hogy hazamegyünk meg nem is. Örültem, mert anyával tudok személyesen beszélni erről az egészről. És nem is, mert egy részem tudja, hogy anya meg fog győzni teljesen arról, hogy menjek az egyetemre.

Holmes Chapel, mint mindig most is nagyon nyugodt és csendes volt. Öröm volt visszatérni szeretett hazámba. Harry leparkolt a házunk előtt, én kiszálltam és be is mentem.

-          Anya – kiáltottam el magam, ahogy beléptem a házba.

-          Szia kincsem – lépett anya elém, és szorosan átölelt.

-          Hogy vagy? – engedtem el, majd mindketten a nappali felé vettük az irányt.

-          Most már jól – mosolyodott el. – Hogy telt az út? És milyen a turné? Meg a városok? – kérdezgetett anya, én pedig felnevettem. Aztán a kisasztalra néztem, ahol ott hevertek az egyetemes papírok és a mosoly ráfagyott az arcomra. Anya ezt egyből észrevette, és már nem is érdekelte annyira a turné. – Miért van olyan érzésem, hogy nem vagy boldog attól, hogy látod az egyetemes dolgokat? – vonta fel a szemöldökét anya.

-          Boldog vagyok… - mondtam, bár én se hittem, hogy elhiszi.

-          Audrina, ha azt mondod, hogy nem akarsz az egyetemre menni akkor… - kezdte anya, de nem tudta befejezni, mert megszakítottam.

-          Nem mondom. Mert nem akarom visszamondani. Egyszerűen mikor az egyetemre jelentkeztem, még nem volt az életembe Harry – néztem a kezeimre.

-          Ez így van. De Harry nem gátolhat a tanulmányaidba – nézett rám szigorúan anya.

-          De mostmár nem csak a barátom. Hanem A barátom – válaszoltam.

-          És? – kérdezte anya. Most komolyan nem érti?

-          Anya… - kezdtem és anya arckifejezését látva azonnal ideges lettem. – Tudom, hogy nagyon fontos az egyetem és tudom, hogy nem halaszthatom el. De ott van nekem Harry, és… - folytattam volna, de anya megszakított.

-          Nincs és drága kislányom – emelte fel a hangját. – Nem fogadok el semmilyen kibúvót az egyetem alól. Értem, hogy szerelmes vagy és ott van neked Harry, de Szeptembertől egyetemista leszel, és pont. Erről nem nyitok vitát – fejezte be nyugodt, ám de tekintélyt parancsoló hangnembe.

-          18 éves vagyok, el tudom dönteni, hogy mit akarok csinálni – álltam fel, és én is kissé megemeltem a hangomat

-          Úgy látszik, nem vagy elég felnőtt ahhoz, hogy eldöntsd – nevetett anya, én pedig azon nyomban el akartam sírni magam, de mégsem tettem. Majd este… - Audrina, sokan csak álmodnak arról, hogy erre az egyetemre bejussanak. Te pedig bejutottál. Eszembe se jutna, hogy gondolkodjak azon, hogy odamenjek-e vagy se – mondta anya, és tudtam, hogy igaza van.

-          Tudom anya, és teljesen igazad van – sóhajtottam fel, anya pedig elmosolyodott. – De Harry… - kezdtem volna bele.

-          Nincs Harry. Harry megvár. A szünetekbe tudtok találkozni – zárta le anya a beszélgetést, majd felállt és a konyhába ment.

-          Persze, az teljesen mindegy, hogy én mit akarok – suttogtam magamnak, majd felmentem a szobámba és abban a pillanatban, hogy becsuktam az ajtót elsírtam magam.

Nem sokkal később előhalásztam a laptopomat és felmentem az egyetem honlapjára. Megnéztem pár videót a gólyatáborokról meg ilyesmi, és tényleg megjött kicsit a kedvem hozzá. Emlékszem, hogy tavaly mennyire akartam, hogy bekerüljek erre az egyetemre. Minden gondolatom e körül forgott, és csak ezt az egy egyetemet jelöltem meg, mert úgy voltam vele, hogy ha ide nem vesznek fel, akkor tök mindegy az egész.

És tényleg nem gondolkoznék egy percig sem azon, hogy menjek-e oda vagy sem, ha nem lenne nekem Harry és Gemma. Mert tudom, hogyha most kijelentem Harry-nek, hogy szeptembertől csak a szünetekbe fog látni, akkor össze fog törni. Ahogy én is. Na, és Gemma is. A kispárnámat magamhoz szorítva könnyes szemekkel bámultam ki az ablakon, és komolyan fogalmam sem volt arról, hogy mi lesz most. Mert ha újra elveszítem Harry-t és Gemmát, abba szó szerint belehalok.

Nem tudom, mióta ülhettem ott, szerintem jó pár órája, mert már sötét volt, mikor Harry átjött.

-          Mi a baj? – kérdezte ijedten Harry, mikor meglátta az arcomat.

-          Beszélnünk kell valamiről… - suttogtam, de nem néztem a szemeibe, inkább a kezeimet tanulmányoztam, mintha valami érdekes lett volna rajtuk.

-          Ez nem hangzik túl jól – ült le velem szembe Harry, és figyelt, én pedig nagy levegőt vettem és belekezdtem.

-          Nem is tudom, hol kezdjem. Szóval… mint tudod, én tavaly ballagtam el. Ebből kifolyólag én tavaly beadtam a jelentkezésemet egy egyetemre. Ez egy olyan egyetem, ami kiskorom óta az álmom, és egyszerűen nem tehetem meg sem magammal, se anyával, sem senkivel, hogy visszautasítom, mert felvettek. Viszont, így Szeptembertől nem tudok veletek menni tovább, hanem… - folytattam volna, de Harry megszakított.

-          Hanem mész az egyetemre – sóhajtotta szomorúan és kétségbeesetten.

-          Igen – válaszoltam, és felnéztem rá. Lehajtott fejjel volt, így nem láttam mit csinált, de el tudtam képzelni.

-          Hol van az egyetem? Hova költöznél? – nézett fel rám.

-          New York-ba – mondtam.

-          Figyelj… - fogta meg a kezeimet. – Megoldjuk. Nem fogom megint azt a hibát elkövetni, mint anno. Amikor csak tudunk, akkor találkozunk. A szüneteidet együtt töltjük, és így mindkettőknek jó lesz – mosolygott rám bíztatóan. Megnyugtattak a szavai, de mégsem voltam teljesen nyugodt, mert hiába mondta azt, hogy nem lesz az, mint anno, egy részem mégis félt.

-          Szeretlek – öleltem át, és szorosan hozzábújtam, ő pedig nyugtatóan simogatta a hátamat.

A hetek olyan gyorsan elteltek, hogy észre sem vettem, de már augusztus vége volt. Nagyon féltem tőle, hogy mi lesz most, de egy részem hihetetlenül boldog volt. New York-ba egy lakást vettünk, vagyis vettem, ami az egyetemtől 20 percre van, szóval tök jó. Az utolsó hetekben próbáltam minél több időt Harry-vel, Gemmával és a srácokkal tölteni. De most úgy érzem, hogy ez semmi volt.

 - Mindent bepakoltál? – jött be anya a szobámba.

 - Szerintem igen – néztem körbe.

 - Örülök, hogy így döntöttél, bár tudom, hogy most nagyon fáj – ölelt át anya, és tudtam, mennyire büszke most rám, ami boldogsággal töltött el.

 - Ez van – vontam meg a vállamat, mert nem akartam megint elbőgni magam.

 - Anne most hívott, hogy Harry-ék nem sokára itt vannak, és akkor együtt megyünk ki a reptérre – mosolyodott el anya, én pedig szomorúan bólintottam.

-          Vigyázz magadra, és hívj, amint odaértél – állt elém Zayn, és szorosan átölelt.

-          Hívlak – mosolyogtam, majd Perrie-t is átöleltem, ahogy mindenki mást.

-          Nagyon sok sikert kincsem – ölelt át Anne is, majd anya és végül pedig maradt Harry és Gemma.

Gemma viselte a legrosszabbul, hogy elmentem. Nagyon sírt, és csak azt hajtogatta, hogy maradjak. Persze, valamivel meg kell nehezíteni az elmenésemet.

-          Figyelj, Gemma – álltam vele szembe. – Hívni foglak, és te is és majd találkozunk és minden oké lesz – mondtam neki mosolyogva. Vicces. Én nyugtatom őt, mikor én megyek el. Hogy is van ez?

-          Semmi nem lesz már olyan, mert elmész – sírt Gemma, és igaza volt. Inkább csak megöleltem még egyszer szorosan majd a barátom elé léptem, és most én kezdtem el sírni.

-          Manó, ne sírj – ölelt át szorosan, én pedig annál inkább bőgtem. – Amint tudlak, meglátogatlak, és ott leszek veled sokat. Jó? – kérdezte én, pedig csak bólogattam. – Mindennél jobban szeretlek, és nem hagyom, hogy az egyetem közénk álljon. Mindennap hívni foglak. Ígérem – csókolt meg hosszasan. Aztán mégegyszer.

-          Na, jó lekésed a repülőt, igyekezz – nézett anya az ajtóra.

-          Megyek már – néztem rájuk szomorú mosollyal.

-          Nagyon imádlak titeket, és remélem mindenki, meglátogat engem, legalább egyszer – néztem rájuk, majd felkaptam a táskámat, mégegyszer megöleltem őket, és elindultam.

A repülőre felszállva természetesen még sírtam egy sort, főleg Harry szavain. ’Hívni foglak, ígérem.’ Anno is ugyanezeket mondta…